Mese az Erdőszéli óvodáról

Volt egyszer egy nagyváros, éppen olyan, mint amiben mi is élünk. Csodálatosan szép és gazdag volt: voltak szigetei, hömpölygő folyója, zöldellő kertjei, rengeteg kicsi és nagy háza, vára, amiben régen igazi királyok laktak, és voltak még kisebb-nagyobb hegyei is! A legmagasabb hegy tetején, ahonnan az egész várost be lehetett látni, és esténként olyan volt, mintha Tündérország káprázatos, pislákoló fényeit látnánk, pont, mint a mesékben, az erdő szélén, állt egy óvoda. Nem akármilyen óvoda volt az, hanem egészen különleges: gyerekek és állatok is jártak oda! A kerítésen vidám táblák sorakoztak, a rajtuk szereplő állatok köszöntötték először reggelente az óvodába érkező gyerekeket, és őket látták utoljára, amikor szüleik kezét fogva hazafelé indultak, de még visszafordultak egy utolsó integetésre. Amikor mindenki hazament, és az utolsó lámpa is lekapcsolódott, a táblákon szereplő állatok egyszerre csak megelevenedtek, lepattantak a földre, és birtokba vették az óvoda udvarát!

Ott lakott Tititá, a harkály, aki arról kapta a nevét, hogy éjszakánként végiglátogatta a kert fáit, és megkereste az összes kukacot és hernyót, amit napközben éles szemmel látott befurakodni a fák kérgei alá. Mivel csak éjjel dolgozhattott, gyorsan kopogtatta a fatörzseket, hiszen reggelre minden fa sorra kellett, hogy kerüljön! Bikkmakk, a mókus, Csuszka, a sikló, és Zille, a pillangó azonban kedvükre játszhattak! Bikkmakk a mászókákon ugrándozott, Csuszka a hinta állványára tekeredett, Zille pedig az ablakpárkányra szállt, az volt a kedvenc helye! Amikor a hold ezüstös fényével beragyogta a szárnyait, szerette nézegetni az ablak tükrében, felhős időben pedig bekukucskált az előtérben álló kivilágított akvárium felé, hogy lássa, ahogyan a színpompás halacskák lassan, álmodozva úszkálnak. Pompásan mulattak, az idő gyorsan szaladt, és mielőtt a nap felkelt, mindannyian visszaugrottak a kerítésen álló táblákra, és várták a hamarosan megérkező gyerekeket!z óvodába járó gyerekek gyakran sétáltak, kalandoztak a közeli erdőben. Egy szép, őszi napon éppen vidáman ugrándozva érkeztek meg a kirándulásból, kezükben színes falevelekből álló csokrokat hoztak, kis vödörben vadgesztenyét, egy másik kosárban makkot. De még milyen makkot! Bikkmakk szeme egyszeriben kikekerekedett, amikor meglátta a kosárból kikandikáló óriási makkot! A mókus nagyot nyelt, és azonnal elhatározta, hogy ő megkeresi azt a csodafát, amely ilyen hatalmas makkokat terem! Minden valamire való mókus így tenne a helyében, magyarázta a többieknek este a kerítés tetején ülve. Aggódtak, hogy Bikkmakk nehogy eltévedjen az erdőben, de ő magabiztosan indult az óriásmakkok keresésére! Átugrott a kerítés mellett álló fára, aztán annak a szomszédjára, és így ugrált egyikről a másikra olyan szélsebesen, hogy az éppen akkor ébredező fülesbagoly még nagyobbakat pislogott odúja előtt üldögélve, aztán meggyőzte magát arról, hogy biztosan csak álmodott valamit!

A hold fényesen világított, Bikkmakk szíve pedig hevesen dobogni kezdett, amikor hosszas keresgélés után megpillantotta a hatalmas, terebélyes, öreg tölgyfát! Ágai vastagok, göcsörtösek voltak, és még tele voltak sárga, barna, zöld, hullámos levelekkel, de Bikkmakk nem ezeket csodálta, hanem az ágakról ékszerként csüngő, vagy a fűben elpottyantott ékkőként heverő, óriási, ínycsiklandozó makkokat! Bikkmakk hangosat rikkantott örömében, bevetette magát közéjük, és olyan lakomát rendezett belőlük, hogy a pocakja úgy kikerekedett, mint a telihold, ami kacagva figyelte az ég tetejéről a torkoskodó kismókust! Amikor már annyira jóllakott, hogy moccani sem bírt, lefeküdt egy vastag faágra, a hold pedig huncutul kacsintgatott rá. Teli pocakja, és a lágy szellő hamarosan álomba ringatta, csak néhány szentjánosbogárka kuporgott mellette, halványzöld lámpácskájával világítva az éjszakában. Bikkmakk sosem álmodott még olyan szépet, mint akkor éjjel! Igen ám, de a hajnal sebesen közeledett, ő pedig csak szundított tovább, hosszú, bolyhos farkába takarózva! Barátai aggódva várták, mi lesz, ha a kismókus nem ér vissza idejében? Mit szólnak majd a gyerekek, ha a tábláját üresen találják? Összedugták a fejüket, tanakodtak, mit tehetnének. Végül Tititá szárnyra kapott, és minden fatörzset olyan hangosan kopogtatott, amennyire csak tudott, hátha Bikkmakk meghallja! Csakhogy sűrű volt az erdő, számtalan fa élt benne, kisebbek-nagyobbak, csak nem akadt a kismókus nyomára! Végül az az ötlete támadt, hogy segítséget kér erdei barátaitól, együtt biztosan megtalálják a csellengő mókust! Az erdei harkályok álmosan pislogtak ugyan, de szívesen segítettek Tititának a barátja keresésében. Csatasorba álltak, és fáról- fára röppenve kopogtatták a törzseket, egészen olyan volt, mintha az egész erdő egy hatalmas asztalosműhellyé változott volna, amiben szorgos kis manók ütik a szegeket kis kalapácsukkal a készülő bútorokba! Bizony, nagy volt a hangzavar! Bikkmakk is felébredt a közeledő zajra, és riadtan vette észre, hogy milyen a közel a hajnal! Ajjaj! Elaludt! Mint a villám, úgy ugrált a fák lombjai között, de tudta, hogy így sem lesz elég gyors ahhoz, hogy időben hazaérjen. Arra gondolt, bárcsak szárnya lenne, akkor nem kellene kerülgetni ezt a sok-sok fát! Ekkor pillantotta meg Tititát, aki őt kereste az ágak között. Nagyon boldogok voltak, hogy újra látják egymást! Tititá karmai közé kapta a kismókust, szárnyra kapott, és repült, repült vissza az óvodához! Már majdnem visszaértek, ám ekkor hirtelen nekiütköztek valakinek! Bikkmakk ettől a földre pottyant, Tititá pedig szédülten ereszkedett le egy fára, szeme csillagokat látott az ütközéstől! Bezzeg a fülesbagoly, mert bizony ő igyekezett haza nagy álmosan az éjszakai vadászatból, meg sem állt, csak motyogott valamit arról, hogy egyesek miért nem néznek a szemük elé, amikor ész nélkül repkednek...

A nap első sugarai már rózsaszínre festették az eget, Bikkmakk pedig lázasan kereste a megoldást, hogyan juthatnának haza, hiszen már olyan közel járnak! Egy kevés, levélben összegyűlt harmattal megitatta Tititát, megtörölgette vele a homlokát is, ettől a harkály új erőre kapott, és ismét a levegőbe emelkedtek! A nap sugarai sorban aranyszínre festették a kerítésen sorakozó táblákat, és nekik épphogy csak sikerült időben visszaugrani a helyükre! A kis barátok megkönnyebbülten sóhajtottak fel, és gyorsan megfogadták, hogy ezentúl csak együtt indulnak el a kerítésen túlra! Többre azonban aznap már nem maradt idő, mert megérkeztek a gyerekek...